Az öreg Öregember IV.

– Nézd mondta a társa, ott áll, az az Ő kutyája.
A társa mindig hevesen reagált, ha másik kutya volt a közelben, vagy közeledett feléjük, de most nyugodt volt, mintha csak azt mondta volna másiknak: – Nyugalom cimbora, ne csinálj felhajtást, megyünk már. Az Ő kutyája azonban ideges és dühödt ugatásba kezdett. Az öreg próbálta csitítani, de mindhiába.
Felgyulladt a teraszt megvilágító külső lámpa fénnyel szórva be azt és a lépcsőt, ami a bejárathoz vezetett. Az öregember rémülten nézett körül, el innen, de hová. Megfordult és az út túloldalán, a szemben lévő ház előtt, a járda mellett sövény húzódott egy darabon. Néhány ugrással korát és állapotát meghazudtolóan a túloldalon termett, még éppen annyi ideje maradt, hogy hasra vágva magát elnyúljon a bokrok tövében. Kutyája szorosan mellé feküdt és mind a ketten az ekkor nyíló ajtóra szegezték a tekintetüket. Az ajtó kinyílt és meglátta Őt, fájdalmasan felnyögött, egy pillanatra lecsukta a szemét, majd a gyönyörűségtől tágra nyílt szemmel bámulta, itta alakját.
Az asszony egy lépést előbbre lépett és az út túloldalát figyelte, a kutyája feléjük fordulva még mindig hevesen ugatott. Amikor a bokor alábújt hozzáért annak ágaihoz és az összegyűlt hó a nyakába hullott, lassan olvadni kezdett vékony kis patakokban kezdett becsurogni az inge alá. Fázni és vacogni kezdett. Ő csak állt a teraszon és feléjük fordulva félhangosan átkiáltott: – Van ott valaki? Egy lépést tett a lépcső felé, de az összegyűlt hó miatt visszalépett. Állt egy pár pillanatig, mintha csak azon gondolkodott volna mit csináljon, majd egy gyors mozdulattal visszalépett a házba, de világítást nem kapcsolta le. Egy perc sem telt belé, bár az öregember óráknak hitte, amikor visszatért, vállán kabát, a kézében seprű. Lassú mozdulatokkal elkezdte letakarítani a teraszt és a lépcsőt. A kutyája még mindig ugatott igaz már nem olyan hevesen, csak amolyan tessék-lássék kötelességtudatból.
Mi lesz, ha átjön az utca másik oldalára? Az öregember úgy érezte, hogy a szíve majd kiszakad a helyéből, úgy dobogott, meg volt győződve arról, ezt Ő is biztos meghallotta, Ő is hallja. Fázott, de az arca, a homloka lázasan égett, lassan egy kevés havat vett a markába és bedörzsölte az arcát és a homlokát is, mert úgy érezte menten elég. Nézte az asszonyt, Őt és kezdett engedni a görcs, ami a szívét szorongatta, a testén ernyedt gyengeség futott végig, oldódott a feszültség és úgy érezte mindjárt el fog ájulni. Gyönyörködött benne, ahogyan mozgott, ahogy nézte maga előtt látta azokat mély barna szemeket. A szíve újra megtelt Vele, a lelke felsóhajtott a gyönyörűségtől és itta Őt. Már szinte kívánta, hogy fedezze fel, még akkor is, ha tudta mi vár rá. Bentről hívó szó hallatszott, a nevét kiáltotta valaki. Megállt egy pillanatra, még átnézett a feléjük, az öregembernek úgy tűnt, mintha halványan mosolygott volna, majd a lépcsőn fellépve eltűnt az ajtó mögött.
Belépve az ajtón még látta a hátul összefogott haját, amitől mindig olyan kislányossá vált az arca és megjelenése.
A lámpa még mindig szórta fáradt fényét ők pedig nem mertek megmozdulni. Pár perc múlva elaludtak a lámpák, a fényük nyugovóra tért. Az öreget a kutyája rázta fel: – Gyere menjünk. Az öreg nem tudott megmozdulni, úgy érezte minden erejét itt hagyta, mindene fájt, a ruhája kopogósra fagyott. Nem tudott felállni, megpróbált oldalra fordulni, ez ment, majd nyögdécselve felhúzta a lábát, hogy a vérkeringés újra meginduljon. Négykézláb elvánszorgott a járda melletti kerítésig, felhúzta magát. Felállt, de még nem tudott elindulni, csak dörzsölgette az izmait, miközben a túloldalon lévő ablakokat nézte, vajon valamelyiken nem figyeli-e Ő. Felegyenesedett és csoszogva megindultak.
Próbált visszaemlékezni, hogy a kocsit hol hagyták. Többször neki kellett futnia mire sikerült gondolatba rátalálnia. A társa állt mellette, majd hirtelen két lábra állva átfogta a derekát, megnyalta az arcát. Az öreg szívét elöntötte a melegség. Igen, ez az a bizonyos emberek által ezerszer mondott és csak egyszer-egyszer cselekedett szeretet. Mennyi mindent kéne tanulni az embernek az állatoktól.
Sokáig tartott mire visszaértek a kocsihoz, nagyon sokáig, mert többször meg kellett állni az öreggel történt valami, még maga sem tudta mi lehet ez, de nagyon elfáradt kívül és belül is. Az Ő viszontlátása minden sebet feltépet és újra elevenen lüktetni kezdett.
Lassan hajtott, a kocsit az utcán hagyta, még a kaput sem húzta be maga után. A társát még elkísérte a helyére, levette róla pórázt és mielőtt bezárta az ajtaját átölelte. Nem szóltak semmit, ismerték egymást, mind a ketten tudták mire gondol a másik.
Úgy érezte soha nem fogja elérni az ajtót. Belépett, nem gyújtott villanyt, elege volt a fényből. Szomjúság kínozta, ivott egy pohár vizet. Be kéne fűteni gondolta, majd később előtte pihennem kell egy kicsit. Állt a szoba közepén, és csak úgy kabátosan, cipősen lerogyott a szőnyegre. A feje alá tett egy másik kabátot, magára húzta az összes elérthető takarót, beburkolózva bebújt alájuk, mint a csiga házába. hátrahajtotta a fejét, becsukta a szemét. Felriadt, mert valaki volt a szobában, legalábbis úgy érezte, aztán megnyugodott és oda szólt neki: – Te vagy az, hogy jöttél be? -kérdezte és nem vette észre, hogy a másik, egy fekete ruhás alak halkan szinte nesztelenül távozva bezárta az ajtót, és elindult, hogy tegye a dolgát.
– Azt kérdeztem, hogyan jöttél be?- kérdezte újra az öregember alig hallható hangon.
– Mindig itt voltam veled, nem emlékszel rám, mindig is veled voltam, amióta csak megszülettél. – szólt vissza a megkérdezett.
Az öreg megborzongott, róla teljesen megfeledkezett, a másik hűséges társáról a Magányról, akit magában csak Miss M.-nek hívott. Igen, valóban Miss M mindig jött velem, motyogta az öregember. Keresgélni kezdett a kabátzsebében, majd megnyugodva a markába szorította őket. Amióta Őt megismerte ezek mindig vele voltak.
Lecsukta a szemét, várta az Álmot, aki egy ideje türelmetlenül kopogtatott nála. Még hallotta, hogy a kutyája valami miatt sírni kezd, de csak annyira volt ereje, hogy halk szóval nyugtatni próbálja.
Aztán engedett az Álomnak, aki türelmetlenül várt már rá. Álom feltett tekercs filmet. Megjelent a múltja, az egész leélt élete. Pergett a film az élete filmje. Néha közben felkiáltott és értelmetlen szavakat mondott. Őt hívta, majd hallotta a hangját.
– Itt vagyok.- mondta Ő.
– Eljöttél mégis? – kérdezte az öreg.
– Igen, itt vagyok. – hallotta a választ, majd átölelte az öregembert, a karjaiban tartotta. Az öreg megölelte Őt és a karjaiban tartva úgy szerette, mint még senki mást, hosszan és kitartóan örökkévalóan.
Majd vége lett mindennek, a gépből kifogyott a film, és az öreg Öregember nagyon mély hosszú álomba merült. Vakítóan fehér fényben járt, egy folyosón haladt egyre messzebb jutva. A folyosó végén egy nyitott ajtó várta és az ajtón túl ott várta már az fekete köpenyes alak, aki elkísérte a ráváró csónakig.
Az öreg Öregember elaludt. Nem kelt fel másnap. Néhány nap múlva találtak rá. Az arca sápadt volt és nyugodt, az élet, a magány marta barázdák teljesen eltűntek róla. Karjai még most is, álmában is szorosan ölelésre összevonva, mintha még álmában is ölelt volna valakit.
Kezében görcsösen szorongatott két kerek kavicsot. Csak két névmás volt rájuk írva, az egyikre TE, míg másikra én.
Ahogyan ott nézték az álmát, valaki lassan elhagyta a házat és elindult, hogy új társra leljen, akit születésétől fogva újra kísérhet mindenhová.
Négy lábú hű társa Ő hozzá került, Ő akarta így.

A történet a valóság és fikció keveréke. Minden hasonlóság, hasonlatosság csak a véletlen műve kehet. Ha mégis valaki magára ismerne benne azt viszont nem lehet a véletlen rovására írni.

Köszönöm, hogy volt erőd és időd, no meg kitartásod arra, hogy idáig eljutottál az olvasásban.

Boldog, szép, nyugodt, szeretetben nagyon gazdag és egészségben bővelkedő új esztendőt kívánok!

Üdvözlettel: 🥸