Az öreg Öregember III.

Az öregember már nem törődött vele, mert másutt, másnál járt gondolataiban.
A havazás lassan indult. Először csak egy-egy hópehely érkezett, lassan bizonytalanul, mintha csak a helyét keresné, mintha csak elfáradt, vagy eltévedt volna. Aztán egyre sűrűbbé vált, majd átláthatatlanul szakadni kezdett, miközben a szél cikázott közöttük kergetőzve velük. Halkan, zizegve hullottak alá, mint milliónyi ejtőernyős, akik a földön boldog örömmel üdvözölték egymást és összekapaszkodva vastagították a természet takaróját. Fehérré, hó-fehérré változtattak mindent, el- és betakarva minden szennyet és mocskot, amit az ember jártában-keltében maga után hagyott. Milyen jó lenne, ha az emberek lelkében és szívében is ilyen, mindent betakaró és megtisztító havazás, ha kell hóvihar keletkezne karácsonykor, megtisztítva, tisztára mosva mindent, a lélek-szív szennyét és piszkát.
Az öregember alig látott már a sűrű hóesésben. Már a szemüvegét is levette, mert a hó azt is befedte, de csak mentek előre csendesen.
– Karácsony, mi a karácsony valójában, mond barátom mi a karácsony? – kérdezte a társát.
– Nem tudom, én csak egy állat vagyok nem vagyok ember. Mond el, meséld el, hogy mi a karácsony! Van időnk. – szólt vissza társa.
– Te nem egy állat vagy, hanem a négy lábú társam, ezt jegyezd meg jól! A barátom vagy! – szólt az öreg, és ezt nemcsak mondta, hanem igazán hitte is.
– Szóval, mi a karácsony? – kérdezte az öreg, de inkább csak magától, majd elhallgatott. Nem tudott megszólalni.
– Értem. Szóval ez a karácsony, ez elég szomorúan hangzik. nem szeretnék a helyetekben lenni, nem szeretnék emberré lenni. Ti emberek Istennek hiszitek sokszor magatokat, de csak egy porszem vagytok, maradok inkább a saját négylábú világomban, mert itt minden olyan egyszerű, mert az általatok szeretetnek csúfolt valami itt nálunk egyszerű és egyértelmű. – szólalt meg halkan, de határozattan a társa.
– Okosabb és tisztább vagy, mint az emberek nagy része. – mondta az öreg kicsit szégyenkezve.
Nem tudta mióta haladtak utcáról-utcára előre. Hirtelen megtorpant és halkan felkiáltott.
-Nem, nem ide nem szabad volt jönnünk.
Ott álltak a ház előtt, az Ő háza előtt. Tudta, hogy rohanni, menekülni kéne, de a lábai nem mozdultak. Egész testében remegett, ugyan azzal a remegéssel, mint régen amikor meglátta, amikor a közelébe került. Meg kellett kapaszkodnia a kerítésben, hogy össze ne essen, el ne bukjon.
– Menjünk innen. – szólt rá a társa, de az öregember csak állt, alig kapott levegőt és tágra nyílt szemekkel az ablakokat leste, amik sárgás fényüket szórták fehér hóra. Minden eszébe jutott, megrohanták az emlékek. Felrémlett Ő, a nagy barna szeme, amelyekbe olyan gyönyörűség volt elmerülni, hallotta a hangját, megismerte a lépései zaját, látta mozgását, az alakját, a dolgos egyszerű kezeit, Őt akit … Minden szavára emlékezett, minden mondatát megjegyezte. Átfutott rajta az a fagyos novemberi, késő este, kora éjszaka, amikor az Isten tiszta ege alatt rájött, hogy megszerette, hogy szívből és lélekből kívánta és akarta Őt, és mindent, ami Ő volt. hallotta a szép-kedves szavakat, ami után … igen ami után beleszeretett. Minden feltolult benne a szépséges és mérhetetlen fájdalom, mert tudta, hogy soha … Ő soha nem szerette. Azon a novemberi éjszakán az Isten ege alatt térdre hullva könyörgött, hogy múljon el ez az érzés. Évekig csak remélte, még mielőtt Őt megismerte, hogy ez elfogja kerülni. Tudatosan törekedett arra, hogy távol tartson mindenkit, ne engedjen közel senkit magához, mert félt ettől az érzéstől, félt szerelemmel újra szeretni valakit. A szíve és lelke nem hallgatott, és már akkor tudta, hogy nem, neki nem kell immáron soha más csak Ő. És most itt állt az ablaka előtt.
Szerette Őt, és tudva tudta, hogy nem tudná már őszintén mondani senkinek azt, hogy szeretlek, mert állandóan csak az Ő szemét és Őt keresné egy másikban, és hazudni a szeretet-szerelmet-barátságot nem lett volna képes senkinek.
Váratlanul meghallotta a szavakat, amiket a legjobbnak hitt barátnőjével Ő üzent: – „Soha többé nem akarok hallani felőle, soha többé nem akarok hallani róla.”
Lepergett előtte az utolsó üzenet, amit Ő küldött: – „Engem nem kell köszöntgetni, rólam nem kell megemlékezni, nekem nem kell üzenetek küldözgetni és mindenféle leveleket irka-firkálni.”
Szó szerint emlékezett az utolsó levélre, amit Ő neki írt, amiben megesküdött, hogy soha többé nem fogja keresni. Soha … egyszer még Ő mondta az öregembernek, hogy olyat, hogy soha nem mondunk a másiknak, mert ki tudja mit hoz az élet és mikor lehet szükségem rád.
– Soha, soha … . – ismételgette halkan, és fagyos kezével elmorzsolta azt két könnycseppet. És most itt álltak némán és megbabonázva az Ő ablaka alatt.