Az öreg Öregember II.

Talán egy fél percig álldogálhatott az előszobában, majd a kabátjáért nyúlt, sapkát húzott a fejébe, kezébe vette a kocsi kulcsát és kilépve az ajtón halkan húzta be maga mögött. Nem akarta, hogy a kutyája meghallja, mert akkor jön a könyörgő ugatás. Igen, megfigyelte, hogy mindig másképpen ugat, ha megáll valaki a kapunál, ha meghallja őt, vagy a kocsit és nyíló kaput … mindig mást mond el az ugatásával. Most azonban csendben volt, nem szólt egy szót sem, csak hallgatott mélyen.
– Remélem nincs semmi bajod. – gondolta.
Beült az autóba, indított, de az utca végén megállt és visszafordult. Lassan hátrament kutyájához kezében a pórázzal.
A társa máskor kitörő örömmel, ugrálva fogadta, alig volt ideje ráadni a pórázt máris rohanni akart. De most csak ült és az öreget nézte a nagy szomorú barna szemeivel. Az Öregember letérdelt elé a hóba és csak nézte, nézte a szemét és megremegett, a fájdalom végigfutott rajta, görcsbe fogta a szívét és a lelkét, mert az Ő szemét látta meg, az Ő nagy barna, mélységesen mély barna szemét látta.
– Úgy nézel, mint Ő … – mondta halkan, és maga is megdöbbent ezen.
A kutya csendben, lassan felállt odaballagott hozzá és nedves orrát az öregember arcához nyomta és halkan alig érthetően csak ennyit mondott neki: – Gyere öreg Öregember, menjünk öreg barátom.
Nem rohant előre, csak ballagott mellette lassan, ahogy az öreg is, nem kellett a póráz sem. Kinyitotta a hátsó ajtót a kutya lassan beült a helyére.
Máskor nyafogva kérte, hogy álljanak már meg végre, hogy nekiiramodhasson, de most csak ült, majd előre nyújtotta a fejét úgy, hogy hozzáérhessen az öreghez.
– Mi van veled beteg vagy, ugye nem akarsz itt hagyni, nekem jön el lassan az időm, nem pedig neked.
Nem jött válasz csak előre mászott és leült az első ülésre, pedig tudta, hogy ezért bünti és szidás járhat, de ez most nem érdekelte. Csak nézte két lábú társát szomorúan és aggódóan. Az öreg belenyugvóan morgott valamit és a társa nyakára tette a kezét.
Az öreg zavarba jött ahogyan a kutyája le sem vette róla a szemét, úgy nézte őt mintha most látná útóljára.
Lassan beértek a városba. Az öreg nem értette, hogy mi jutott az eszébe, este kocsiba ülni és menni.? Talán az mozgatta, hogy emberek között szeretett volna lenni.
Leparkolt egy többemeletes épült parkolójában, a kutya némán, csendben tűrte, hogy rátegye a pórázt. Lassan mentek, nem volt cél, nem volt miért sietni, csak menni.
Még mindig, az este és a hideg ellenére is sok ember volt az utcákon. Megpakolva és idegesen telefonálgatva egyeztettek egymással, mert szépnek és jónak akarták tudni a karácsonyt, az utolsó fillért is elköltik, mert csak így teljes a karácsony.
Beérve a főtérre, megálltak a tér közepén és felnézett az égre, de nem látta a csillagokat pedig alig volt felhő az égen.
– Hová lettetek – kérdezte csak úgy magától – ja, persze a fények.
– Mond – szólt oda a társának – az ember miért szemeteli be még ezt is? Miért félnek az emberek a sötéttől, miért akarják az Isten lámpásait a saját maguk gyártotta, nyamvadt és örökké elromló lámpásaikkal felülmúlni? Miért hiszik, ha minél több fényt árasztanak, minden zeg-zugot bevilágítanak azzal felülírhatják mindazt, ami öröktől való?
Az emberek félnek a sötéttől, úgy hiszik,ha kívül megvilágítanak mindent és erre a fényre kiállnak, akkor ez a fény áthatol rajtuk és képes szívük-lelkük szürkeségét és sötétjét is megvilágítani, de nem gyújtanak belső mécsest, mert félnek és úgy érzik csak legyen minél több és több külső fény.
– Gyere, menjünk haza – szólt halkan a társa, nem kell nekünk ez a karácsony.
Az öregember bólintott és egy darabig csendben haladtak visszafelé, majd megtorpant.
– Várj! – szólt rá a társára.
– Járjunk még egyet, menjünk még egy kicsit – és azzal elindultak.
Elgondolkozott, hogy a karácsony és az év vége közeledtével az emberek rohangálnak, mindenkit elvakít a vásárlási őrület. Megfeledkeznek mindenről és mindenkiről, mert csak arra koncentrálnak, hogy „szép” legyen a karácsony, a szeretet ünnepének nevezett néhány nap. Elfelejtik és van aki nem is tudja kit is ünnepel ilyenkor, ezen a néhány napon a kereszténynek mondott világ.
Nem a szeretet kell ünnepelni, azt gyakorolni, tenni kell. Ünnepelni a szeretet egyedüli forrását, Jézus Krisztust kell, az ő megszületést, érkezését. Vele megváltozott a világ, gyökerestül átalakult, vagy legalábbis át kellet volna alakulnia. Az ember azonban önző lényként kisajátította és a maga módján teljesen átformálta ezt az ünnepet. Mi hajlamosak vagyunk csak magunkra gondolni, és úgy hisszük, hogy a saját akaratunk a legfontosabb a világon. Legalább karácsonykor, a kisded születésének ünnepén egymásra, a másikra kellene figyelnünk. Ehelyett ételről-italról, terített asztalról, ajándék hegyekről, árakról, külső csillogásról beszélünk. Belül azonban nem díszítünk fát. A mellettünk lévőt, a minket szeretőt, az ő szívét és lelkét díszítetlenül, siváran hagyjuk, és megfosztjuk őt minden belső díszétől, hogy azt magunkra aggassuk. Nem vesszük észre, hogy az így magányosan hagyottak lassan belehalnak ebbe, hogy nekik még papírszalag sem jut, míg mások roskadoznak a sokszor érdemtelenül rájuk aggatott díszektől. Az ember már csak ilyen, nehezen ismeri fel a másikban a belső szépséget és értéket.
A karácsony alkalom lehetne arra, hogy a felénk szeretettel fordulóban, a szeretetre éhezőben felismerjük a belső világosságot, szépséget, értéket és elfogadjuk a másiktól azt, amint a másik önzetlenül felénk nyújtja a kezét és szívét, önzetlen szeretetét, mint igaz ajándékot. Ez az ajándék talán nem annyira vakítóan csillogó, nem annyira fényes, de biztos, hogy ez örökkévaló, nem veszít értékéből, nem kopik, nem foszlik szét, az idő nem tudja kikezdeni soha. Igen, ezt az ajándékot úgy hívják szeretet.
Pál apostol jutott eszébe és az amit a szeretetről mondott:

– A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha nem múlik el. … Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három közül pedig a legnagyobb a szeretet.

– Igen.- mondta csak úgy magának az öreg, azt hiszem ezeket a szavakat hívőnek és nem hívőnek egyaránt ismernie kellene, mert ennél egyszerűbben és tömörebben nem lehet megfogalmazni azt, amit a szeretet, mint fogalom és gyakorlat jelenthet az ember számára.
Lassan haladtak, lehajtott fejjel. A karácsony az öreg számára már jó ideje az ó-év végét és az új-év kezdetét jelentette, nem nagyon érdekelte ebben a néhány napban, hogy mit is mutat a naptár. Már nem tett ígéreteket és fogadalmakat, mint oly sokan, hogy azután minden elfelejtődjön és folytatódjon minden ugyan úgy tovább.
Feltámadt a szél és csúfolódva felkapott egy marék havat az öreg hidegtől-fagytól piros arcába szórta.
– Ne csináld, szólt rá az öregember a szélre, de az csak kacagott és tova futtában újra megszórta egy kis hóval.