Az öreg Öregember I.

Végzett mindennel, legalábbis úgy gondolta. Állt a szoba ajtónak támaszkodva és csendben figyelte ahogyan a kinti ólomszínű szürkeség bekúszik az ablakokon és ajtó alatt, hogy kiszorítsa és pihenőre küldje a világosságot, a fényt. Megborzongott, fázni kezdett, egy ideje halogatta, hogy befűtsön. Lehajtott fejjel megindult a hátsó kijárat felé, de meggondolta magát.
– Egy kicsit később. – mondat magának.
Bezökkent a mellette ásítozó fotelbe, felhúzta a lábát, magára vonva beburkolózott a legvastagabb takaróba, mint a csiga, amikor behúzódik a házába, még a fejét is betakarta. Hátrahajtotta a fejét, lecsukta a szemét és hirtelen megrohanták az emlékek. A régi karácsonyok, a telek, és a gyerekkora.
Gyerekkorában minden karácsony havas és hideg volt. Ma, ha nulla fok alá esik valamelyest a hőmérséklet, akkor a szenzációhajhász média „brutális” hidegről harsog és hideggel kezd rémisztgetni.
Azok a teleken, amelyeket gyerekként megélt nem volt ritka az, amikor napközben is akár hetekig is mínusz tíz fok körül volt a hőmérséklet, és mégsem fagyott mag senki. Milyen jó is volt szánkózni a közeli dombról le. A domboldalban bevágva út vezetett, ami egy idő után inkább bobpályára hasonlított, teljesen eljegesedett. A nagy, nehéz szögacélból készült szánkó csak úgy vágtatott lefelé és gyakran a közeli házfal állította csak meg, ami után kék-zöld foltok maradtak, de nem volt panasz, mert az nem illett egy „férfihoz”. Késő estig ment a le-fel és fel-le rohanás. A hideg pirosra-lilára csípte az arcát, de nem bánta, az élesen metsző levegő könnyeket csalt a szemébe, de ezek a telek edzették keménnyé a testét.
A fülébe csengett az édesanyja hívó szava, amire azonnal menni kellett, nem volt tanácsos megvárni a másodikat.
Az apja, aki maga volt a XIX. századi értelembe vett családfő csak karácsonykor enyhült apává valamelyest, egyébként a kő-merev, szilárd és kemény családfő volt a mindennapokban. Sokat tanult tőle. A kitartást, a keménységet, de nem volt apa csak családfő. Inkább félt tőle, mint szerette, mert … nem volt apa csak családfő.
Eszébe jutottak a legemlékezetesebb karácsonyok, az első TV, a nagy púpos hátú Alba Regia, a titokzatosság, a régi fenyőfák, a konzum szaloncukor, a fejenkénti egy narancs, az édesanyja és nagyanyja imái, az apja háborús történetei, amit olyan sokszor kellett hallgatni, hogy némelyiket már kívülről is tudott, de hallgatta, mert így illett. Szájába érezte a házi kalács ízét, az orrában a sülő kalács illatát. Nehezen éltek, de a karácsony az mindig különleges volt, ilyenkor úgy tűnt a család családként működik.
Aztán felrémlett a gyerekként végig ült, de nem értett karácsonyi Istentiszteletek hangulata, a tömeg, az énekek, az orgona mindent betöltő zengő hangja.
Halványan elmosolyodott, amikor eszébe jutottak a gyermekei, az ő csillogó szemükben a gyertyák remegő fényét látta, meg az izgalmat és tiszta örömöt.
Aztán egy idő múlva, ha megkérdezte valaki, na milyen volt a karácsony, csak keserűen annyit tudott mondani: – Túl vagyok rajta.
Igen, mert … felsóhajtott, kinyitotta a szemét, a szürkeséget elkergette a sötét. A házon erőt vett a sötétség, csak az utcai lámpák halvány, bátortalan fénye szűrődött be, no meg az egyre szaporodó, a házakat, a fákat elborító fényszemét villogó és olykor bántóan harsogó színei.
Kibújt takaró adta csigaházából és kinyitotta az ajtót, hideg, éles levegő az arcába csapott. Kilépett és csodálkozva látta, hogy havazott, egész sok hó hullott. Lement a lépcsőn és felnézve az égre azt a bizonyos csillagot kereste. Az ég tiszta volt, a feltámadt szél elkergette az eget szennyező felhőket. Nem találta, de megbabonázva nézte az eget borító ezer és ezer csillagot. Mint valami karácsonyfa meggyújtott gyertyái lettek volna, úgy világítottak. Mindegyiket, a kicsit és nagyot, a kékesen villogót és a sárgásan tündöklőt, a harsányan csillogót és halványan pislogót mindet az Isten helyezte el valamiféle rendszerben, amit az ember állandóan kutat, próbálja megfejteni és rendszerezni őket, de ahogyan nézte őket biztosra vette, hogy akik ezt kutatják az igazi és valós okot és szándékot soha nem fogják megfejteni, mert az örökre a Teremtő titka marad. Még egy darabig nézte ezeket az égre helyezett gyertyákat, egy-egy műhold is felbukkant, amelyek szabályos és állandó tempóban rótták a unalmas köreiket „leskelődve” az ember után.
Feltámadt a szél és friss hóból mintha csak viccelni szeretne vele, egy maréknyit az arcába lökött. Belépett a házba és hirtelen az arcán ugyanazt égető-bizsergést érezte, mint gyerekként a szánkózások után azokon múló teleken.
Nem kapcsolta fel a villanyt, tudta mit hol talál, hozzá volt szokva a sötétséghez nem félt és nem tartott tőle, ezt már gyerekkorában belenevelték.